Hétfő, szeptember 11-ike, körülbelül 11.30, Zenta.  A város napja alkalmából rendezett képviselő-testületi díszülés már véget ért, a Tisza-parti emlékműnél a koszorúzás még nem kezdődött el. Egy lélegzetvételnyi szünet.

A város központjában levő egyik irodaház lépcsőfeljáróján nagyobb csoport lelkes „zentai” üldögél.

Körülbelül 20-an lehetnek, óvodás korú gyerekek, felnőtt férfiak és nők, idős asszonyok. Teljesen ellepték a lépcsősort, az ügyfelek csak nagy nehézségek árán tudnak ki-be járni. Ránézésre egy, vagy két család lehetnek, de nehéz is lenne további információkat megtudni róluk, mert zentai fül számára teljesen ismeretlen nyelven beszélnek.

Most ugyan nem tűnnek annyira lelkesnek, Vučićot éltető, alkalmanként egyenesen imádó transzparenseik is a falhoz támasztva pihennek, gazdáik is úgy tűnik, további utasításokra várnak, hogy mikor és hol lelkesedjenek ismét. Körülöttük rendőrök, lezárt utak, „biztonságiak” feliratot viselő emberek – az utasítás meg egyelőre nem érkezik.

Mint ahogyan az lenni szokott, egy-egy nagyobb szabású esemény igazán érdekes mozzanatai nem az illetékes protokollosok által ezerszer átellenőrzött forgatókönyvben vannak, hanem az azon kívüli, az melletti, azon túli mozzanatokban.  És így volt ez a zentai képviselő-testület díszülésén is, ahol minden felszólaló (többé-kevésbé) azt hozta, amit ilyenkor hoznia kell.

Négy beszédet, illetve felszólalást elemezhetünk, a két köztársasági elnökét, valamint a két vajdasági magyar politikusét. Valamilyen módon mindegyik árulkodó.

Áder János, Magyarország köztársasági elnöke – nyilván nem nagy meglepetésre – a víz szempontjából közelítette meg a témát. „A víz az élet forrása, a Tisza partjára települők is az élet forrását keresték, amikor létrehozták Zentát”, kezdte felszólalását az elnök, ami kétségtelenül igaz is, akárcsak a további elnöki megállapítások és üzenetek, melyek szerint a zentai csata megváltoztatta Európa e részének történelmét, vagy az a mának szóló üzenet, hogy „nem mindegy, milyen békét kötünk egymással, és mit hagyunk örökül”.

Aleksandar Vučić szerb államfő a zentai csata szerb vonatkozásait igyekezett hangsúlyozni. Jovan Popović Tekeli szerb nemes és katonatiszt példáját hozta fel, és rá is áldozta beszédének egy jelentős részét, aki a bánáti mocsarakon vezette át katonáit, hogy csatlakozzon Savoyai seregéhez, és ezért később megkapta az Arad rendőrkapitánya címet. Persze, ez a megközelítés az ő pozíciójából nézve érthető is, ugyanakkor a szerb elnök felszólalásának további részében azért vannak olyan mozzanatok, amelyek felett nem lehet szó nélkül elmenni. A legszembetűnőbb talán az a kijelentés, hogy „büszke a Vajdaságban élő mintegy 250-300 ezer magyarra” - amit csúsztatásként, félretájékozottságként, de akár a nyilvánosság megtévesztéseként is értelmezhetünk és minősíthetünk, de semmiképp sem a valós tényeken alapuló kijelentésként.

A díszülésnek két vajdasági magyar felszólalója volt. Mindkettő a VMSZ tisztségviselője. Pásztor István a Tartományi Képviselőház elnökeként, Ceglédi Rudolf pedig az ünneplő város polgármestereként köszöntötte a jelenlevőket. Természetesen mindketten azt mondták, amit ilyenkor mondani kell, de – milyen érdekes! - az összes felszólaló közül csak őt ketten érezték szükségét annak, hogy beszédeikbe beleszőjjék a „haladó” szót, mint jelzőt. Ceglédi Rudolf szerint ugyanis a zentai csatában „két világ ütközött meg, és a harcművészetben is fejlettebb, haladóbb kultúra győzött”. Pásztor István szerint pedig a zentai csatának az az egyik legfontosabb üzenete, hogy „a haladásnak és a győzelemnek mindig eljön az ideje, ha megvan az összetartás”. Millió jelzőt lehet használni egy-egy történelmi csata leírásával kapcsolatban, ők ketten viszont úgy tűnik, épp ezt a jelzőt vélték a legtalálóbbnak – de nyilván mindez csupán a véletlen műve…

A díszülést nem sokkal később követő Tisza-parti koszorúzáson aztán értelmet nyert a cikk felvezetéseként szolgáló délelőtti jelenet is. Kiderült, a lelkes „zentaiak” nem csupán húszan vannak, hanem sokkal többen, legalább 500-an. Kiderült az is, tényleg nagyon lelkesek, Vučićot éltető, támogató, sőt, egyenesen imádó transzparenseket lengetnek, ha megjelenik a szerb államfő, mindannyian abba az irányba tódulnak, mintha csak egy mágnes vonzaná őket, tapsolnak és ujjonganak.

És kiderült az is, hogy abban a pillanatban, amint az imádott államfő eltűnik, hirtelen, abban a pillanatban, mintegy varázsszóra ők is kámforrá válnak. Buszokra szállnak, és elmennek máshová lelkesedni.

Rendőri kísérettel.

Fotók: Gruskovnjak Aleksandar (Facebook)