Vajon miért érezték úgy a márciusi ifjak 172 évvel ezelőtt, hogy 12 pontból álló kiáltványukat épp ezzel kezdjék: „Kívánjuk a sajtó szabadságát, censura eltörlését”? És még korábban, az amerikai Alkotmány létrehozói miért gondolták fontosnak, hogy már az első kiegészítésbe beépítsék a következő mondatot: „A Kongresszus nem csorbíthatja a szólás-  vagy sajtószabadságot”? Miért szavatolja még Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata és Az emberi jogok európai egyezménye is „a vélemények, eszmék, hírek, információk terjesztésének és megismerésének szabadságát”? Miért érzi fontosnak minden valamirevaló párt, politikai szervezet még a mai napig is, hogy legalább deklaratívan kiálljon a sajtószabadság ügye mellett?

Sajtószabadság. Az egyik leggyakrabban hangoztatott, épp ezért az egyik legjobban elkoptatott politikai szólam. Egy közhellyé koptatott frázis, amelyet csak kimondunk és ismételgetünk, de már annyiszor hallottuk, hogy a valós tartalmába bele sem gondolunk. Ugyanakkor felszisszenünk, reagálunk, kommentálunk, felháborodunk, nem egyszer még káromkodunk is, amikor úgy érezzük, az általunk figyelemmel kísért sajtó torzít, elhallgat, ferdít, elfogult, félretájékoztat, azaz – nem szabad. Nem is csoda, hiszen egyikünk sem szereti, ha úgy érzi, becsapják, át akarják verni. Érzelmileg tehát reagálunk rá, hat a zsigereinkre – ami a legjobb bizonyítéka annak, hogy bizony, nagyon fontos kategória ez a mi számunkra, a mi mindennapi életünkben is. Csak épp tudatosan nem fogalmazzuk meg magunkban, nem gondoljuk végig, miért vált ki belőlünk alkalmanként akár heves reakciókat is a sajtószabadság hiánya.

Azt az embert, aki először megpróbálta ezt tudatosan megfogalmazni, és egyfajta politikai-filozófiai rendszerbe foglalni, úgy hívták, hogy Montesquieu. Francia volt, filozófus, és a XVIII. században élt. Nem olyan bonyolult, amit kigondolt: a mindenkori hatalmat fel kell osztani három ágra. Legyen egy törvényhozói ág (parlament), amely meghozza a törvényeket, egy végrehajtói ág (kormány és szervei), amely végrehajta és érvényesíti a törvényeket, és egy ellenőrző ág (bíróság, igazságügyi szervek), amely azt ellenőrzi, hogy minden a törvények szellemében történt, vagy sem. Ez a három ág pedig legyen egymástól független és kölcsönösen ellenőrizze egymást – csak így biztosítható, hogy ne legyen hatalmi túlburjánzás, önkényuralom, diktatúra, korrupció.

És hogy hogy jön mindez a sajtószabadsághoz? Hát úgy, hogy elég gyorsan rájöttek, hogy kell lennie egy negyedik ágnak is, ez pedig a sajtó. A szabad sajtó a nép figyelő szeme, a közvélemény éber ellenőre, amelynek az a dolga, hogy ellenőrizze az imént felsorolt három ágat. Mert csakis és kizárólag így, a szabad sajtó – azaz a sajtószabadság – működésének biztosítása esetén érhető el az, hogy a rendőr ne éljen vissza hatalmával, hogy a kormány ne a saját tagjainak meggazdagodásával foglalkozzon, hogy a bíró ne kénye-kedve szerint döntsön, hanem a törvény szellemében, hogy a választók tudják, mi zajlik az általuk megválasztott parlamentben, hogy a polgármester ne viselkedhessen kiskirályként, és hogy a politikusok tartsanak a saját választóik haragjától – ne pedig fordítva.

Ugye nem is annyira bonyolult? És ugye milyen fontos?